Unresolved tension

● Unresolved Tension ●

Az első formális (újra) meghívást, amit a Toronyból kapott, hosszas tépelődés után a papírkosárba hajította. Más volt a helyzet akkor, amikor Clark vette a fáradtságot, és személyesen kereste fel. Azóta sem sikerült kiderítenie, hogy kitől szerzett tudomást a visszatéréséről, bár volt egy olyan sejtése, hogy a jó öreg Bruce állt mögötte. Váratlanul érte az ismerős arc, az ismerős tónus, az ismerős kedvesség – ugyan Clark mindig jóindulattal fordult felé. De ez a kedvesség most a velejébe talált. Tudta, hogy mi az oka a látogatásának, de nem állt készen arra, hogy határozott választ adjon. Bármilyen szívesen is látta vendégül egykori bajtársát, és barátját, megígérte, hogy fontolóra veszi az invitálást, de a döntését illetően határozottan kijelentette: semmi ígéret.
Ennek rövidesen egy hónapja. Nem maradt benne kétség, sem kimondatlan gondolat, úgy érezte, helyesen döntött, amikor maga mondott le a pozíciójáról, és bár melengette a szívét, hogy a széke továbbra is vár rá, valahol még mindig marta a lelkiismeret, hogy visszafoglalja azt. Aztán nagy nehezen napirendre tért magával. Elfogadta, hogy azért, mert ő így döntött, és alá is támasztotta érvelésével – noha meglehetősen egyoldalúan – az nem jelenti azt, hogy az Igazság Ligájának többi tagja ne tudna mit hozzáfűzni a történtekhez. Egyszerűen csak nem adott rá esélyt. Biztos volt benne, hogy az olyanok, mint Clark, John – ó, John… ! – és Barry valóban békejobbot nyújtatának felé. J’onn, ha tippelnie képe, határozott semleges állást foglalna. És akkor ott van Bruce és Diana… Nem mintha nem számítana rá. Leginkább azzal számol, hogy egyszer s mindenkorra tisztáz mindenkivel mindent, és itt végleg pontot tehetnek az ügy végére.
Az is kellemes meglepetésként érte, hogy az Őrtorony védelmi rendszere nem lyuggatta szitává, amint beazonosította (igen, kacérkodott a lehetőséggel, bár azért remélte, hogy Clark békejobbja ennél egyenesebb történet). Kifejezetten jól esett neki, miután átrepülte a világűrt, és megnyugodva tapasztalta, hogy még nem felejtette el az utat. A szíve mégis a torkába szökött, ahogy kinyílt előtte az ajtó, aztán a másik, ami már elszigetelte a kinti oxigénmentes űrt a belélegezhető, gazdag levegővel. Még épp arra volt ideje, hogy lerázza a tollairól a ráragadt csillagport, amikor meghallotta Superman hangját.
– Neked elhiszem, Clark. Jó újra látni. Őszintén.
Ha valaki, a férfi mindig barátsággal és megértéssel fordult felé. A kritikus pillanatban is. És ezt nem fogja neki elfelejteni, egyenesen szeretné, ha ő is érezné. És most, hogy mindketten közelebb sétáltak egymáshoz, jól látni, hogy nem vette fel a sisakját. A kérdés kissé tetten érte, és ez jól látható is az arckifejezésén is, mely most meglepettséget tükrözött. Nem tudja, miért pont a férfitól számított bajtársiatlan hozzáállásra, de hát itt vagyunk. Nem volt oka elutasítani.
– Ha nem félsz tőle, hogy törlőrongy helyett veled mosom fel a padlót… – somolyogta.
Talán öt év ismeretség után a férfi sem sértődik meg egy kis barátságos kóstolgatásért. Nem volna annyira ostoba, hogy alábecsülje az erejét, hiszen hát látta, mire képes. Rövid tétovázás után a nyomába szegődik, még ha emlékszik is az odavezető útra.
– Feltételezem, nem csak te tudsz az érkezésemről. Ki hogy fogadta a hírt? – érdeklődik, míg a folyosókat róják, titkon reménykedve abban, hogy Superman egy kicsit felzárkóztatja, hogy kivel mi volt, mióta itthagyta őket.

Superman & Hawkgirl

503 szó | Remélem, lehet vele dolgozni | mood |●

● Unresolved Tension ●

Le se tudtam volna tagadni, hogy Clark mosolya mennyire jó hatással volt most rám. Úgy éreztem, szűnik a vállamat nyomó terhek súlya tőle. De ezt szerintem láthatta is – hisz ismert eléggé hozzá – hogy kevésbé ültek komoly vonások az arcomon most, helyette kifejezetten lágyak cserélték fel, de még mintha egy halovány görbe a szám sarkában is bujkált volna.
– Cserkész becsület szavamat adom. – emeltem a szívember az egyik kezem, a másikat pedig fel az égbe, hogy érezze, humorizálok.
Azt a kis kakaskodós csipkelődést kifejezetten jó néven vettem, féloldalasan el is mosolyodtam egy pillanatra – olyan érzésem volt tőle, mintha tényleg minden rendben volna, de aztán hamar eszembe jutott, hogy ez közel sincs így.
– Legfeljebb egy kicsit berozsdásodtam, de bízom benne, hogy a legjobb ember fog újra bemozgatni.
Nem kellett félteni azért, bár tény és való, hogy az elmúlt időszakban csak egyedül volt alkalmam gyakorolni, és az közel sem olyan, mintha az ember mással, nota bene kompetens ellenféllel tenné azt. Ahogy viszont arra terelődik a szó, hogy meglehet, esetlegesen és csakis véletlenségből, hogy elfelejtette megemlíteni a többieknek az érkezésem, először magasabbra szökken az egyik szépre ívelt szemöldököm, aztán aztán egész egyszerűen kiszökött belőlem egy elismerő:
– Ha! Veszélyes játékot űzöl, Clark. Vigyázz, nehogy a végén bűnrészességgel vádoljanak.
És bár most elviccelem a dolgot, az utolsó dolog, amit kívánnék a férfinak, az éppen ez.
– Ez nem lep meg – felelte J’onnról alkotott kijelentésére válaszul – Ha azt kérnéd, nevezzem meg az őrtoronyban a legsemlegesebb állásfoglalású személyt, őt mondanám.
Annál nagyobb csendben hallgattam a felsorolást, hogy kivel mi volt azalatt az idő alatt, amit kihagytam, értőn bólogatva, vagy hümmenve olykor.
– Hadd találjam ki. – vette fel a fonalat Batmannel kapcsolatban, játékosan az arca elé tartva a karját, mintha köpeny volna rajta, egyébként is mezzo hangját most méginkább elmélyítette, ahogy imitálta társukat. – „Egyedül dolgozom”
A gondolatai azonban elszökdöstek John felé, hiába hagyta ki a bajtársa a felsorolásból. Elképzelte, ahogy minden nap felkel, lezuhanyzik, megborotválkozik, lemegy edzeni, vagy egyedül, vagy Hallal, ahogy ebédel, vagy missziókra jár… Ahogy ébren forgolódik az ágyában éjnek évadján.
– Mindig ilyen volt. – szusszanta egy mosollyal, és ha a férfi nem kapta volna el a gondolatmenetét, nagyon is a Zöld Lámpásra gondolt. – Előbb teljesítette a kötelességeit, és csak aztán eshetett szó a kikapcsolódásról.
Hagytam, hogy a pillanatnyi beálló csendben a gondolataim ismét szertefussanak kissé, de aztán a férfi kérdése vissza is rángatta az őrtorony talajára. Jó nagyot szusszant, mint aki épp csak azt nem mondja, „hol is kezdjem.”
– Miután olyan viharosan távoztam a Liga köreiből, egy ideig céltalanul bolyongtam a csillagközi űrben. Először csak hajtott az ösztön, a lelkiismeret, hogy minél messzebb, minél távolabb meneküljek a tetteim és a következmények elől. Aztán más szemmel kezdtem el nézni a bolygókat és csillagokat, ahol megálltam. Otthont kerestem, egy helyet, egy fészket, ahol ismét biztonságban érezhetem magam, ha egyedül is, de kevés sikert arattam. Pedig elhiheted nekem, megfordultam egy-két érdekes, egyenesen izgalmas helyen. … Egy nap viszont ráébredtem, minden kétséget kizáróan, hogy semmi nem pótolja a Földön töltött időt. Hát visszatértem. – vontam egyet a vállamon – Szándékosan nem szóltam róla senkinek. Nem éreztem úgy, hogy képes lennék elérek állni, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb hírét veszitek, hogy visszatértem, mert hát… Nos… – lestem hátra a vállam felett a szárnyaimra egy pillanatra – … Mint ahogy így is lett. – erősítettem meg, hogy Clark tényleg felkeresett. – De amíg nem tetted, békésen tengettem a napjaim Central City-ben, a saját üzemeltetésű madárklinikámon, mint ornitológus.
Ha úgy tetszik, ez az új inkognitója, mint hogy régi sosem volt. Türelemmel kivárja, míg Superman elvégzi az azonosítást, s egy pillanatra megfordul a fejében, hogy ha ő próbálta volna meg, lehet, őt már fel sem ismerné a rendszer – ha nem egyenesen riasztana, hogy „betolakodó a fedélzeten.” Mindenesetre legalább a beltér látványa nem idegen, s mintha Clark is hallhatná, hogy megkönnyebbülten felsóhajt.
– Legalább ez a hely nem változott semmit.
Itt, a küzdőtéren tényleg nem számított az, hogy ki vagy, vagy mi a bűnöd. Itt csak az aszámított, hogy elég erős-e a bal horgod. Le is szerszámoltam magamról a felesleges ruhadarabokat, kiegészítőket, köztük a férfi számára ismerős buzogányt is. Ahogy Clark, én sem ijedek meg sem a kihívástól, sem a pusztakezi harctól, mindezt alátámasztandó, az erre kijelölt tér közepére röppentem, felvéve az alapállást.
– És, mi a terved? Hogy fogja lenyomni Superman a maradék négy társának torkán, hogy nem csak meginvitálta a bázisra a csoportosulás egykori árulóját, mi több, feltett szándéka tálcán átnyújtani egykori székét?

Superman & Hawkgirl

719 szó | Remélem, tetszik | Arrival of the Birds |●

● Unresolved Tension ●

Hasonlóan huncut mosoly volt a válaszom Superman cinkos mosolyára.
– Az valójában a Te ütéseidtől függ, hogy visszafogom-e a sajátjaimat vagy sem. De nem volnék olyan vakmerő, hogy visszafejlődést feltételezzek a részedről, épp ellenkezőleg. Bízom benne, hogy a távollétemben sem sem lustultál el, és meglepsz még ezzel-azzal.
Lehet, mégis csak átvettem ezt-azt John-tól. Ha mást nem is, a katonás virtusát mindenképpen. Régebben, távoli békeidőkben, amikor itt hagyta az őrtornyot valami miatt, az én dolgom volt meggyőződni róla, hogy senki nem lustálkodik. Ugyan ezt a feladatot senki nem osztotta rám, mi több, önkényesen kisajátítottam azt, és ugyan a többiek rettenetesen csúnyán néztek rám érte, de én módfelett élveztem.
– Attól tartok, ha Diana állna most itt, szemben velem, annak cicaharc lenne a vége. – kicsit nyakatekert módja ez annak, hogy a tudtára adjam, hogy mégiscsak örülök, hogy vele küzdhetek meg ennyi idő után.  A szavaira azonban, hogy valakiért megéri kockáztatni, egy szívdobbanásra mégis csak megdermedek a mozdulatban, és először ugyan elkapdozni a tekintetemben a meglepettség szilánkjait, de ezek hamarosan megolvadnak, mint tavasszal a gleccserek, és ezzel egyidőben meleg, bizalmas mosoly terül szét arcomon.
– Köszönöm, Clark. Ez többet jelent, mint gondolnád.
Jól esik, amíg tart, de a pillanat illékony, és hamar tovaszáll, ámbár nem maradunk téma nélkül. Ahogy J’onn J’onzz-t említi, rövid mérlegelés után arra kell jutnom, hogy valószínűleg úgy van, ahogy Clark mondja.
– Tudod, egyáltalán nem bánnám. Rég hallottam utoljára a hangját, és rég volt az is, hogy utoljára telepátiával bizsergette volna a tarkómat. De azért reménykedem benne, hogy nem a küzdelem kellős közepén talál üzenni nekem. – somolyogtam, de a vádakra, hogy tükör előtt gyakoroltam volna a Batman-imitációmat, kiszökken belőlem egy jókedvű kacaj. – Vigyázz, sose tudhatod. Lehet, amennyi szabadidő ütötte újabban a markom, így volt.
Ám ahogy John-ra terelődik a szó, egy kicsit én is visszaveszek a jókedvemből. Bármennyire is igyekszem közömbös és tárgyilagos maradni, kifele még mindig jól láthatóan érzékenyen érint a téma, gondolatok tolulnak a fejembe Clark hangjára.
– Mindig is ilyen volt. Megtartja magának, ami bántja, bepalackozza, mint a férfiak általában. Már ne vedd magadra – teszem hozzá gyorsan azért. – Nekem is hiányzott. És tisztában vagyok vele, hogy mindünk közül ő húzta a legrövidebbet. De nem éreztem volna igazságosnak, ha a történtek után boldogan élünk, míg meg nem halunk valahol az isten háta mögött. Nem lett volna teljes a súlya az önhatalmúlag kiszabott bűnhődésemnek.
Nem vagyok benne biztos, hogy Superman maradéktalanul érti, amit mondani próbálok, vagy ha érti is, megérti-e. Mi thanagar-iak vállaljuk a tetteinkért a teljes felelősséget, és ha elbukunk, a büntetést is úgy viseljük, mint arany koronát. De nem akartam felszakított sebekkel zárni ezt a témát, ezért még gyorsan hozzátettem.
– A dolog úgy áll, hogy hála neked maradni szándékszom. És ha ez így van, előbb-utóbb biztosan alkalmam nyílik mindezt neki is elmondani. Tisztázni mindent. Lezárni, és ha úgy akarja, tiszta lappal újrakezdeni.
Egyénként ez nem csak Johnnal való tervem, hanem az Igazság Ligájának minden tagjával, a Liga egészével. Tisztázni. Lezárni. Újrakezdeni.
– És ezt értékelem. – már hogy hagyott nekem időt és teret a gyógyuláshoz.  
Sejtettem, hogy viszonylag hamar hírét veszik az érkezésemnek, mert hát milyen gyakori az napjaink modernitásában, hogy szó szerint földre száll egy angyal? Nincsenek nagy reményeim a jövőt illetően, legfeljebb azt reméltem, hogy csendben újrakezdhetem az életem a Földön, és azok, akik megbocsátanak nekem, kinyújtják felém a kezüket. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a régi életem minden velejárójával, rangjával és pozíciójával az ölembe hullik majd. És ahogy levetettem én is minden felesleges csecsebecsét, a gyakorlótér közepére reppentem magam is.
– Ha a reflexeid még a régiek, nem lesz baj. – köröztem a vállaimmal néhányat, míg feleltem. – Olyan szépen hangzik az, amit mondasz. – somolyogtam keserkésen – Nem mindenki olyan nyitott és hittel telt, mint te. Az emberek haragtartóak és sértettek. Engesztelésre szorulnak, bocsűnatkérésre, bizonyításra. Csodálkoznék, ha mindenki egyetértene veled annak a bizonyos üres széknek a tulajdonosában.
De aztán hagyom, hogy mindezt már a küzdőtéren, öklökkel és lábfejekkel beszéljük meg. Alapállásból hirtelen kitámasztom a sarkaimat, ebből már lehet következtetni rá, hogy miben megserkedek. A saját tenyeremmel állítom meg a felém lendülő öklöt, csak azért, hogy kihasználjam az esetleges meglepetés erejét, és szabad balommal indítsak vissza egy egyenest felé.

Ha most elvétem, nem kár értem

676 szó | Elnézést a késlekedésért >_< | Suttogó Dal |●