Dick Grayson

Mindenki a maga démonaival küzd. Árnyakkal, amik a múltból kapaszkodnak elő, újra és újra felborzolva azokat az apró pihés szőrszálakat az ember tarkóján, hogy a homályba merült fájdalom jeges ujjai ismételten az ember torka köré fonódhassanak meggátolva, hogy a tüdő levegőt szívhasson magába.
A rövid lebegés szerű érzés általában a zuhanás követi, egészen addig, míg a gravitáció egészen a talajig nem rántja a testet apró szilánkokká törve csontokat és lelkeket egyaránt. A sötétség gyermeke vagyok, mint oly sokan Gothamban. Hogy mi tesz engem különlegessé? Az a szempár, ami szinte a kezdetektől követte a lépésimet többet sejtve a felszín alatt, mint amit egy átlagos néző megláthatott. Gyerek voltam... akárcsak ő amikor elvesztette a szüleit. Talán magát látta bennem, amikor a színpad szélén szüleimet sirattam, akiket éppen akkor cipzáraztak zsákokba, hogy elszállíthassák élettelen testüket. A gyász, a fájdalom és a veszteség az, ami az én mozgatóerőmmé vált.. energiává, ami folyamat hajtott egy cél felé, amit akkor még én magam sem sejthettem.
A denevér szívóssá nevelt, hogy ne ismerjek lehetetlent és a hidegvérre támaszkodjak a csapongó, sokszor talán túlzottan felkorbácsolt érzések helyett. Mégsem tudtam olyanná válni, mint ő még akkor sem ha a traumánk hasonló volt. Nem tudtam a tökéletes Robinja lenni, mert nem tudtam vakon követve őt kizárni minden érzelmet, ami tajtékzó viharként tépte a lelkemet. Talán az volt a baj, hogy túlságosan hasonlítottunk. Öntörvényűek vagyunk, kemények, a magunk igazáért harcolunk és éppen emiatt sokszor kiálhatatlanok voltunk egymás számára. Két ennyire kemény ember pedig igen ritkán tud huzamosabb ideig ennyire szoros kötelékben létezni. Szükségem volt a térre, hogy a magam útját járhassam, hogy ne csak egy kreálmány legyek a denevérember oldalán. Meg kellett találnom önmagamat. Az, hogy közben csapatra leltem nem volt a tervben. Nem akartam felelősséget vállalni másokért, amikor még a saját ördögömet sem bírtam legyőzni. Mégis talán pont arra volt szükségem, hogy a Titánok közt vezetővé érjek. Én erre születtem, még akkor is ha milliószor fordultam volna szívesen vissza az úton.
Ez vagyok én.
Titán vagyok.
Éjszárny vagyok.

Az ökle a mellkasomba csapódik, így a mellkasomból néhány pillanatra minden levegő kiszorul. Az állkapcsom izmai egymásnak feszítik fogsoraimat miközben tenyerem a a becsapódás helyére simul, míg a másik kezemmel megtámasztom magam féltérdre kecmeregve. Nem bírok felállni. Még nem. Akkor sem, ha keselyűként rója a köröket körülöttem .
-Kellj fel, Dick!-a hangja türelmes, fáradtságnak vagy indulatoknak még csak nyoma sincs baritonjában, pedig az edzőterem csendjét megtöri ujjai ropogása, ami jelzi, hogy közben ő még ráér kilazítani az ízületeit. Megpróbálok felállni annak ellenére, hogy hosszú másodpercek után nem bírtam levegőt venni. Megszédülök, így visszaereszkedek a térdemre, de immár az öklömre támaszkodok. Saját türelmetlenségem okozta a vesztemet.
-Hol hibáztál?-kérdezi kissé távolabbról, ahol már a hátát az egyik bordásfalnak vetve pihenget. Szóra nyitom a szám, de nem bírok megszólalni.
-Dick!-még mindig türelmes, de már egy kis keménység keveredik hangszínébe.
-Ott, hogy elhittem... hogy... már nyertem.-nyögöm ki végül, de így legalább végre reagál a testem és hagyja tágulni a mellkasomban a tüdőmet.
-Sosem tudhatod, hogy az ellenfeled mikor tesz egy váratlan lépést. TE fejben már lejátszottad az egészet. Egy olyan koreográfiát követtél amit csak a te fantáziád kreált. Amint eltértem ettől szabad prédává váltál. Mikor van vége egy küzdelemnek?-közeledik miközben beszél és amint elém ér a kezét nyújtja felém, amit kénytelen vagyok elfogadni, hogy lábra tudjak állni.
-Amikor már otthon zuhanyzok?-kérdezem kicsit kinyújtózva, hogy megtaláljam minden végtagomat. Öblös, mély nevetése néhány percig bezengi a termet.
-Így van.-bólint.

Évek teltek el a kiképzésem óta. Az elején azt gondoltam, hogy Bruce-nál nagyobb fájdalmat senki nem tud okozni ezen a világon. Amikor viszont kikerültem éles helyzetbe az utcákra rá kellett jönnöm, hogy még így is kesztyűs kézzel bánt velem és jószerével atyai simogatás volt csupán, amit tőle kaptam. Ő sosem tett komoly kárt bennem, egyszerűen tudta, hogy hol üssön meg ahhoz, hogy megértsem a védelmemet egyetlen másodpercre sem engedhetem le, a figyelmem pedig nem lankadhat. Az, hogy ő két ujjal a földre rakott azt is jelentette, hogy ez más esetben az életembe kerülhetett volna, ennek bizonyítékait pedig a bőrömön viselem ezer heg formájában, amik az emlékeztetőim is arra, hogy én bizony ember vagyok.
Amikor elhagytam a birtokot mérges voltam rá. Egy sértődött kölyök voltam semmi több, aki a maga igazát kereste. Van az úgy néha, hogy az embernek távolabbról kell szemlélnie egy képet ahhoz, hogy megértse hogyan is állnak össze az apró részletek egy egésszé. Nekem is pontosan erre volt szükségem.
A különválásunk viharos volt. Ő sosem fogja talán beismerni, de mindkettőnk oldalán igen komoly sértettség dolgozott. Manapság azonban már indulataink újra barátsággá szelídültek, de azt gondolom már nem tudnánk olyan szorosan együtt dolgozni mint régen és azt hiszem ez így van jól. Nekem már itt vannak a Titánok. Felelős vagyok értük és velük találtam meg csak igazán a helyemet ezen a világon, még akkor is ha ez Batman nélkül nem ment volna.

-Akrobatika: a cirkuszi múltnak köszönhetően kimagaslóan jó az egyensúlyérzéke, hajlékony, rugalmas, könnyen uralja a testét

-Harcművészeti ismeretek: karate, box, jujitsu, kung fu, capoeira, eskrima, krav maga, judo, ninjitsu, hapkido, jeet kune do, sambo, savate, taekwondo

-Számítógépes ismeretek: hackelés, digitális betörés, vírusprogramok írása

-Mechanikai ismeretek: a legtöbb kütyüjét maga szereli, építi

-Lőfegyverhasználat: pontosan lő szinte minden fegyverrel

-Kimagasló fizikai állapot

-Vezetési rutin: 2 vagy 4 kerék? Mindegy.