Lex Luthor

Az élet egy sakkjátszma és a cél mindig is az marad, hogy a király sose dőljön el. Persze jellemezhetnénk egy önmagát író könyvként is, mely fejezetei elválasztják életünk bizonyos meghatározó szakaszait. S noha a tinta mindig fekete a lap pedig fehér, de a szavak, a tartalom már közel sem sarkítható le erre a két színre, ösztönöz minket arra árnyalatokban gondolkodjunk és elrugaszkodjunk. Elvégre mit ér egy csodás elme, ha képtelen kifejezésre jutni?

Sokáig úgy jellemeztem magam, mint a fiú akinek mindene megvan, még sincs semmije. Anyámtól noha megkaptam a kellő szeretetet, de egy fiú legnagyobb álma, ha az apja elismerő szavaiban és büszke tekintetében sütkérezhet. Pont ezért voltam annyira elhivatott, makacs és kitartó mindig is, mert ha én belekezdek valamibe, akkor soha nem eresztem, mint a száj-zárat kapott vérebek. Tanulmányi versenyek? Sport? Zene? Bármit rakhattak elém, kivívtam a nekem járó elismerést és tiszteletet, csak annak az egy személynek a mosolyát nem, aki miatt az egész hóbelevanc igazából elkezdődött. Sosem voltak pont emiatt igazi barátaim, mert ha nem a pénzem, a rangom vagy a befolyásom ihlette meg őket egy jó kapcsolat kialakítására, akkor nemes egyszerűséggel nem azt kapták amit vártak. Szellemileg kevesen tudják tartani velem a lépést, így a semmit mondó, csacska fecsegések kiábrándítóan hatnak rám, elunom magam. Többek között ezért tartanak dölyfösnek és lekezelőnek, holott a felnőttek sem akarnak metafizikáról diskurálni egy gyerekkel, épp csak nem mindenki ereszkedik ilyenkor a lenti szintre, hogy ne legyen szakadék a beszélgetésben. Ezen végtelenül egyértelmű okokból az intelligens, kreatívan kíváncsi és kutató gondolkodásmódú emberek társaságát keresem, nem játszom az álszerényt se, kevés alkalmakkor nem mondom ki amit gondolok. Ettől függetlenül apám jó sakkjátékosnak nevelt, nem fedem fel idő előtt a lapjaim, nem mozgatok úgy embereket rájöjjenek milyen figura szerepét töltik be a sakktáblámon. Vezetésre születettem, noha nem kértem, de ha már így alakult, akkor egy biztos és biztonságos jövőt szeretnék kialakítani, egy önfenntartó, produktív hagyatékot.

A leglényegesebb dolog tehát számomra nem az, hogy válaszokat kapjak, hanem hogy képes-e bárki ösztönző kérdésekkel ellátni. Vágyom egy jó barátra, esetleg egy mentorra, talán egy velem egyenrangú partnerre is, épp csak túl régóta el vagyok zárkózva másoktól. Másoktól, akiknek a véleményétől mai napig kellemetlenül függök.

Hazudhatnám teljesen átlagos élettel rendelkeztem mindig is, akárcsak a többi fiatal fiú, de nem kenyerem az ámítás. Én a tények, a tudomány embere voltam mindig is, már amikor nem ittam le magam a sárga földig egy-egy könnyedebb nap reményében. A Luthor név nem miattam ismert vagy fogalmazzunk úgy: hírhedt, sokkal inkább az édesapám miatt, Lionel miatt. Igazi üzletemben, annak minden jó és erkölcstelen vonulatával egyetemben. A vele dolgozó emberek hol magasztalják, hol félik, hol tartózkodnak tőle, de hogy én hogyan látom Őt, mint ember, az egészen elkülönül megítélésem szerint. Ennek oka igen egyszerű, anyám foglalkozott velem, hallgatta meg a történeteim, mesélt, ha nem bírtam elaludni, biztatott, ha elbizonytalanodtam. Persze Ő is megszidott olykor, ha ostobaságra adtam a fejem, ám mégiscsak törődésben történt ez a szigor.

Apám szigora, hanyagsága és közömbössége már egészen más lapra tartozik. Sosem értettem miért nem szeret igazán, mert nekem ne mondja senki, szeretett valaha is. A munka volt az első, amit tisztelek benne mai napig, de ezen kívül aligha tudok jó tulajdonságot említeni. Rideg lekicsinylése irányomban állandó, ha bármit sikerült megvalósítanom, létrehoznom, annyi volt a felelet, hogy ment ez volna olcsóbban, egyszerűbben, gyorsabban akár. Nem egyedül sikerült, hanem valaki közreműködésével, tehát hasztalan önfényezés. Gyerekként mindenben a legjobb kívántam lenni éppen emiatt, keservesen küszködve egy szimpla dicséretért, ami sosem jött el. Lehettem én a vívócsapat legjobbja, tudomány ösztöndíjas diák, zongoravirtuóz, remek lövész, tehát mondhatni bármilyen ágban kiváló, foganatja nem lett. Erre sokára sikerült rájönnöm, már egyetemistaként, ahol nevetségesen könnyűnek éreztem a tanulást, helyette zülleni kezdtem. Szórtam a pénzt, kajtattam a nők szép idomai után, könnyű drogokat is megízleltem a mámorító feledés és könnyedség oltárában reménykedve. Apám természetesen kiábrándult, semmirekellőnek és híg vérűnek nevezett, csak hogy említsek pár nem túl kellemes példát.

Anyám rángatott vissza a valóságba, mert lebetegedett. Anyám a mindenem, tehát nem volt talán annyira különös a hirtelen pálfordulásom és hogy eleget tegyek egyetlen kérésének: Ne pazaroljam el magam, legyek az emberek hasznára, de ne úgy, mint a apám. Anyám mindig is látta bennem a jót, holott én sosem tudtam, mert mindig mások szemén át láttam magam. Apám mondani sem kell, hogy saját képére óhajtott formálni, könyörtelen üzletemberré, legyőzhetetlen ellenféllé, vagy épp arra sakallt, hogy tisztességtelen átgázoljak bárkin ha ezzel legalább közelebb jutok a céljaimhoz. Nem akartam soha a tudomány megszállottja lenni, csak egy fiú, akit elfogad az apja, megeshet emiatt kerülök újra és újra a rajtvonalhoz, ami nem szól másról csak versenyt futni a lehetőségekkel, mivel is tudom kivívni apám elismerését. Jelenlegi misszióm a LexCorp lett, mert nem kívántam a LuthorCorpban apám árnyékában sínylődni, elnyomás alatt megaláztatni, így belevágtam a saját vállalkozásba. Meglehet konkurencia lettem a piacon, de be akarom bizonyítani neki és minden embernek, hogy az én technológiáim segítik az emberiséget, ezekre támaszkodva fejlődni és haladni fogunk. Más kérdés, hogy vannak bizonyos "szuperhősök", akik azt hiszik azzal formálják jobbá és többé a világot, hogy maskarába bújnak és az emberek gyengeségein élősködnek, mint holmi pillangónak álcázott paraziták. Én betartom a törvényeket, az előírásokat, mégis képes vagyok ösztönözni és növekedni, de ezek az árnyak között fejlődő vadhajtások csupán gyomok, amiket hiszem, egyszer ki tudunk írtani. Sosem akartam magamnak hatalmas célokat vagy nagy elvárásokat, de úgy fest Metropolis más ígéretet nem tud hordozni, minthogy vagy válsz valakivé vagy összetörve átköltözhetsz Gothem csatornabűzös városába...

Egyesek úgy tartják az én szupererőm a vitathatatlan éles eszem, logikus gondolkodásom és kiváló finommechanikus érzékem. Én úgy tartom ezeknek semmi köze a szupererőhöz, lévén ha hanyagoltam volna a tanulást, sosem szedek szét majd rakok újra össze dolgokat, ha nem pallérozom a gondolkodásom, akkor aligha lennék most itt a saját cégem élén, mint vezető tudós és iparmágnás. Egyszerű ember vagyok, aki képes meglátni másokban a szándékaik, olvasni belőlük, hamar kitapasztalni erényeik és gyengeségeik. Fizikailag edzettnek mondható vagyok, de messze nem vagyok olyan erős, mint egy súlyemelő vagy olyan kitartó mint egy triatlonos. Rendszeresen edzem a testem és az elmém is, imádom a rejtélyeket és a feladványokat de mint minden ember, én is rendelkezem több tucat gyengeséggel. A személyiségem például nem a legvonzóbb a felmérések szerint, továbbá az önbecsülésem se díjnyertes, ebből adódik könnyen megsértődöm, többlet rosszindulatot és veszélyt látok személyekbe és eseményekbe, mint mások. Az anyám érzékeny pont az életemben, ahogy az apám is, csak más aspektusból. Korai kopaszodást is örököltem, tehát a génjeim se hibátlanok, ahogy senkinek sem. A bizalmatlanságom mások felé viszont nem mondanám gyengeségemnek, hanem igenis erényem, mert így mindig óvatos és szemfüles maradok, nehéz meglepni és még nehezebb átejteni. Ha valakinek sikerül, nos, meglehet ahhoz tényleg természetfelettinek kell lenni... én legalább is így gondolom.